A ROMÁNIAI FORRADALOM EMLÉKÉRE


    Csaknem két évtizede annak,hogy 1989. december 22.-én forradalom tört ki Romániában a szocialistának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Nicolae Ceausescu fasiszta diktatúrája ellen, amelynek terrorja az országban élő nemzetiségeket, de különösen az ottani magyar kisebbségeket sújtotta.

    Az események közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a hatóságok a diktatúrával szembeszálló Tőkés László kilakoltatására szánták el magukat,amely ellen román, német és magyar hazafiak egyaránt tiltakoztak. Ceausescu magyargyűlölete azonban nem volt újkeletű: a diktátor már 1968-ban megszüntette a 16 évig fennálló Maros-Magyar Autonóm Tartományt,amely elsősorban területi-nyelvhasználati alapon biztosította az erdélyiek önkormányzatát. Ám különösen hírhedtté a nyolcvanas években fokozódó faluromboló politikájává vált a rezsim,amely szintén a magyarlakta területek ellen irányult. A magyarság érdekében azonban sem a nyugati hatalmak,sem pedig Grósz Károly akkori kommunista vezető nem tudott érdemben fellépni,így a demokratikus átalakulás előmozdítása,csakúgy,mint a kisebbségpolitika új alapokra helyezése a forradalom utáni idők képviselőire váló feladat maradt.

    A remények azonban csak részben igazolódtak.Az országban nem szocialista típusú,hanem nyugati jellegű polgári rezsim került hatalomra,annak minden ellentmondásával együtt. Egyfelől bekerültek az erdélyi magyarok képviselői a törvényhozás mindkét házába, az idei uniós parlamenti választásokon pedig szintén bejutott a nemzetközi országgyűlésbe két romániai magyar honatya, a regionális-integrációs együttműködés pedig mind hazánk, mind Románia részéről is erősödött a két állam  euroatlanti integrációja óta. Ám a két ország megbékélésétől még igencsak messze vagyunk:a  globális kapitalizmus létbizonytalansága, a munkanélküliség akut problémává válása a nacionalista, a magyarokban bűnbakot kereső nagyromániás próféták szirénhangját erősítik fel, ráadásul az Orbán-kormány 1998-2002 közötti uralma óta a határontúli magyarság körében is megerősödtek az MSZP és a Fidesz közötti törésvonalak:míg Markó Béla RMDSZ-elnök hívei a józan, kompromisszumokra képes, reálisan gondolkodó irányzatot képviselik, addig az erdélyi püspök tábora a nacionalista demagóg eszmeáramlatot lovagolják meg:ennek (is) lett az eredménye a két csoport külön indulása az EU-s választásokon. Ráadásul az orbáni imperializmus mindent meg is tesz azért,hogy okot adjon a román nacionalisták gyűlölködésének: a legnagyobb ellenzéki párt frontemberei ugyanis mind hazai, mind nemzetközi fórumokon különféle módon támogatják határontúli híveiket,hogy belpolitikai hatalmi céljaikhoz és nagymagyaros-félfeudális nemzetállam-koncepcióikhoz újabb ütőkártyát nyerhessenek. Mindez hosszabb távon is megnehezíti nemcsak a két nép közeledését,hanem leginkább a határontúli magyarság és a térség integrációját.

    A forradalom üzenete azonban ma is aktuális:éppenhogy azért robbant ki,mivel mind az erdélyi magyarok, mind a románok legnagyobb része békére, nyugalomra és szabadságra vágyott és vágyik ma is. Elképzeléseiket sokkal inkább az RMDSZ politikusai, illetve az ottani újságok, kultúrális és hagyományőrző civil szervezetek, valamint a román közélet demokratikus beállítottságú szereplői képesek  megvalósítani, nem pedig a szélsőséges nacionalista felhangokat pufogtató demagóg kereszteslovagok. Sajnálatos módon azonban ezen csoportok is komoly szavazóbázissal bírnak, így a már Kossuth apánk által is emlegetett Duna-menti integráció  még sokáig a jövő zenéje marad.

B.Deák András

                        AZ ORBÁNI IMPERIALIZMUS

     Uniós parlamenti választások zajlottak le Romániában: az előzetes eredmények arról számoltak be,hogy mind a Markó Béla vezette RMDSZ,mind Tőkés László jobboldali értékrendű hívei mandátumhoz jutottak az integrációs törvényhozás patkójában.

    AZ eredmények önmagukért beszélnek: a voksok több mint kilencven százalékos feldolgozottsága szerint az RMDSZ legalább öt, a nacionalista politikus több mint három százalékos sikert könyvelhet el magának. Ennek értelmében az erdélyi magyarság képviseletet szerzett összeurópai szinten,ám két külön szervezet mérettette meg magát és nem pedig egy egységes fórum vállalta fel határontúli testvéreink érdekeit.Ez egyfelől azt jelenti,hogy egységes indulás esetében még nagyobb eséllyel indulhattak volna,és valamivel nagyobb súlyt nyomtak volna latba közös listával. Másrészt, ami ennél is fontosabb, az az, hogy a legnagyobb ellenzéki párt megosztó taktikájának beérett a gyümölcse: a Fidesz-MSZP törésvonal megjelent a határontúli magyarok körében is,ami  még bonyolultabbá teszi a magyarság és a szomszédos országok viszonyát. A magyar közéletben az ezredfordulóig visszanyúló előzmények után felbukkant egy olyan jelenség, amelyet orbáni imperializmus névvel is illethetünk. Ennek legfőbb sajátossága az.hogy a magyar jobboldal prófétájának vezérkara a hőn áhított hatalom érdekében minden követ megmozgat, legyen szó akár a nemlétező nemzeti egység fellengzős szajkózásáról, hívei fanatizálásáról, a másként gondolkozókkal szembeni inkvizíciós fellépésről éppúgy, mint mondjuk a demagóg jobboldali populizmusról,álmunkásbarát szólamok pufogtatásáról. A polgári szövetség buzgó hittérítőinek politikájában különleges és szoros egységet,egyfajta jobboldali népfrontot alkot a szintén demagóg szentkoronás-nagymagyarországos eszme, az összmagyarság nevében folytatott agresszív külpolitikai koncepció és a baloldaliaskodó szociális demagógia,amely antidemokratikus és torz mivoltánál fogva a másként gondolkodók lekommunistázására,lehazaárulózására törekszik. Orbán Viktor és hívei a nyaranta megrendezett tusnádfürdői és egyéb pánmagyar találkozókon előszeretettel nyitnak frontot a gyűlöletes nemzetietlen baloldal-azaz a kommunisták,marxisták, liberális vagy euroatlanti,esetleg konzervatív értékrendű gondolkodók-ellen,bűnbaknak kikiáltva politikai ellenfeleit és a lakosság másik felét a magyarság integrációjának nehézkességéért. Valójában a fennhangon emlegetett nemzeti egységnek éppen a Fidesz a legnagyobb kerékkötője a jezsuita hittérítőkre emlékeztető stílusával,az egyet nem értők lelki terrorizálásával,az agresszív külpolitikai koncepcióról nem is beszélve. És nem mellesleg: a magyar belpolitikában éppen ők azok, akik tagadják a fasiszta veszélyt,ami nem is csoda,mivel az állandó bolsevistázás,kommunistázás és baloldalozás miatt képtelenek elhatárolódni a fasisztoid jelenségektől. A lényeg a baloldal szidásával egybekötött álmunkásbarát bel-, illetve a szentistváni királyságot visszasíró nagymagyar vezető szerepre alapozott külpolitika, ahol a magyarságtudatot:azaz a Fideszhez és széles táborához való hűséget csakis az egy és oszthatatlan haza és a jobboldali értékrendben való kizárólagos hit jelképezi. Mindez azonban azzal a következménnyel jár,hogy nemcsak Orbánékat vagy az árpádsávosokat gyűlölik meg a szomszédos nacionalisták,hanem ennek alapján ítélnek meg minden magyart,magyarán:muníciót kapnak a magyar kisebbségek elleni provokációhoz: Szlovákiában például máris bejelentették a 2007 augusztusában megalakított Magyar Gárda ellenpárjának közeljövőbeli felállítását-nem véletlenül. Az integrációt tovább nehezíti,hogy fideszes és szélsőjobbos prófétáink továbbra is előjogaiknak titulálják a környező államok józan politikusainak kioktatását éppúgy,mint a külhoni magyarok belügyeibe és a román,szerb,szlovák, horvát stb, belügyekbe való beavatkozást,azzal az indoklással,hogy egyedül csak és kizárólag ők képviselik az összmagyarság érdekeit,mialatt ugyanezen jobboldali kereszteslovagok nem hajlandók elismerni más gondolatok, értékrendek és világnézeti alapok létjogosultságát. Ebből egyenesen következik az is,hogy a határontúli kisebbségek sem lesznek képesek hatékony módon összefogni a körükben is megjelent törésvonalak miatt,még akkor sem, ha az egyik oldal mellett a polgári szövetség teljes mellszélességgel kiáll.

    A Kárpát-medence integrációját ugyanis csakis a kossuthi koncepció és Lenin a népek békés együttéléséről alkotott tézise mozdíthatja elő. Mindkét szisztéma ugyanis arra épül, hogy a nemzeteknek és az azokhoz tartozó kisebbségeknek széleskörű nyelvhasználati, közigazgatási és kultúrális autonómiát kell biztosítani és a nemzetek problémájának megtárgyalására egy hatékonyan működő nemzetközi szervezetet kell létrehozni,azaz másként kifejezve: kizárja a szélsőséges megoldásokat hírdető és az integrációt gátoló irányzatok érvényesülését. Ennek a demokratikus felfogásnak a meggyökeresedéséhez azonban még hosszú idő szükségeltetik.

B.Deák András

                            FEHÉR FOLTOK A KISEBBSÉGPOLITIKÁBAN

   Az 1989-90 fordulóján lezajlott közép-és keleteurópai rendszerváltozások új kihívásokat jelentettek térségünk számára:Romániában 1989.december 22.-én győzött a forradalom ,és változások kezdődtek Csehszlovákiában, Jugoszláviában,illetve a volt szocialista tábor többi országában is. Ezzel együtt új távlatok nyíltak a határontúli magyar közösségek számára:úgy tűnt, hogy a nagy fellengzősen hangoztatott nyitott, határok nélküli Európában megvalósulhat a népek békés együttélésére épülő, demokratikus kisebbségpolitika.

   Az eltelt másfél évtized azonban nem a fenti várakozásokat igazolta. Hazánkban és a szomszédos országokban a szocialista értékeket sutba dobó euroatlanti vagy nacionalista rezsimek kerültek hatalomra, amelyek a népakaratra,illetve a demokratikusnak titulált parlamenti választásokra (is)hivatkozva fittyet hánytak a szóbanforgó értékekre.

   Romániában 1990 márciusában Marosvásárhelyen magyarellenes pogromra került sor.Parlamenti és kormányzati szinten mindvégig jelentős erőt képviseltek a magyarellenes irányzatok hangadói,amelyek közül kiemelkedik a Kolozsvárott Meciar hatalmával egyidőben polgármesterként tevékenykedő szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar(akinek napjainkig, a néhány héttel ezelőtti önkormányzati választásokig töretlen volt a hatalma).

   2005-2006-ban hasonló események történtek a Vajdaságban. A volt Jugoszláviában a nemzetiségi ellentétek miatt hamarosan polgárháború tört ki. Emellett Voiszlav Seselj,illetve Szlobodan Milosevics személyében szintén nemzeti egységállamban gondolkodó, antidemokratikus érzületű próféták uralták és uralják manapság is a közéletet.

   Északi szomszédainknál,Szlovákiában csaknem egy évtizeden keresztül a Vladimir Meciar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom gyakorolta a hatalmat, amely egyes elemzők szerint egyszerre volt bezárkózó-nacionalista és Európa-központú, mindenesetre azonban honfitársaink alapvető emberi jogaira nem sokat adott.

   Hogy ez napjainkban sincs másként a Kárpát-medencében,azt jól bizonyítja az is, hogy az erdélyi Székely Nemzeti Tanács 2006.március 15.-én,nemzeti ünnepünk kapcsán felvetette a székelyföldi autonómia megvalósításának gondolatát, amely a helyi lakosok nyelvhasználati és területi önrendelkezésére kívánja alapozni a magyarság jövőjét-ezt azonban a román egységállamban gondolkodó kormányzati körök határozottan elutasították.

   Nem beszélve arról, hogy a Fidesz 1998-as hatalomrajutása és különösen 2002-es választási veresége óta nemcsak Magyarországon, hanem a határontúli magyarság körében is megjelent a polgári körök és a szocialisták közötti, közvéleményt is megosztó törésvonal,ami tovább nehezíti a magyarság és a szomszédos népek felzárkózását, a köztük feszülő ellentétek áthidalását. Erdélyben Tőkés László református püspök és az erdélyi polgári erők,a Vajdaságban Ágoston Péter tábora, a Felvidéken pedig Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártjának alelnöke a nacionalista-nagymagyaros álláspontot képviseli.A nyaranta Tusnádfürdőn időző Orbán Viktor és hívei előszeretettel találkoznak ezen irányzatok hangadóival,alkalmat teremtve ezzel a másként gondolkodók elítélésére és hazaárulónak kikiáltására.

   Ezzel szemben Markó Béla, az RMDSZ, Bugár Béla, az MKP és Kasza József,a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke,illetve a köréjük tömörülő honatyák az anyaországgal és a szomszéd nemzetekkel való párbeszéd fontosságát hangsúlyozzák, amelynek hazánk és Szlovákia 2004.májusi uniós csatlakozása kiváltképpen nyomatékot adott.

   Úgy tűnik,a térség integrációja lehet az, amely kimozdíthatja a holtpontról a kátyúba ragadt kisebbségpolitikát és helyreállíthatja a magyar-magyar párbeszédet. 2005 májusában például Strasbourgban kisebbségi és etnikai kérdésekkel foglalkozó konferencia zajlott le,amelyen szocialista és keresztény-nemzeti,nagymagyar értékrendszerben gondolkodó hazai és határontúli magyar értelmiségi csoportok egyaránt részt vettek. A rendezvényen a hozzászólók a katalán-baszk, skóciai,illetve a flamand-vallon és egyéb nyugat-európai autonómia-elképzelések elemzése kapcsán leszögezték, hogy a területi(és nem feltétlenül etnikai)alapú pénzügyi támogatás,a munkahelyek teremtése,valamint a kisebbségek lakta térségek megfelelő hatásköri megosztása jelentheti a kulcsot térségünk integrációjához. Hasonló következtetésre jutott Medgyessy Péter akkori miniszterelnök és Kasza József is az ezzel egyidőben tartott találkozón,ahol a munkahelyteremtés és a hatékony foglalkoztatáspolitika kapcsán felmerült az uniós források erre a célra történő igénylésének szükségessége. A Magyar Koalíció Pártja 1998-as választási programjában pedig a többpillérű helyi,területi és regionális alapú autonómia megvalósítását tűzte ki célul.

   Mindez azonban a biztató eredményekkel kecsegtető jelek ellenére is csupán hosszabb távon lemérhető előrelépést jelenthetnek:a közgondolkodás megváltozása, az előítéletek felszámolása még sokáig várathat magára.

 B.Deák András.