ÁPRILIS 4. ÜZENETE

    Április 4.én ünnepeljük Magyarország felszabadulásának évfordulóját.Bár egyes történelmi adatok szerint valójában csak néhány nappal később tudták a szovjet csapatok hazánkat teljes egészében felszabadítani,a lényeg nem a konkrét időponton, hanem a több mint negyven évig piros betűs napként ünnepelt esemény máig érvényes üzenetén van. Még akkor is, ha a rendszerváltás óta neoliberális, illetve nemzeti konzervatív prófétáink egyszerűen csupán szovjet megszállás kezdeteként emlegetik 1945 áprilisának eme jeles napját.

   Lássuk mindenekelőtt az események nemzetközi hátterét.Egyfelől adott volt egy olyan katonai tömb-a tengelyhatalmak-amelynek tagjaként az úri Magyarország vezetői a hitleri Németország agresszív népellenes, fasiszta háborúját támogatták.Miután 1942-43 fordulóján Németország terjeszkedését Sztálingrádnál a szovjetek megállították, majd a Vörös Hadsereg ellentámadásba ment át, illetve az antifasiszta koalíció tagjai a nyugati fronton is vereséget mértek a náci világuralom élharcosaira, Horthy Miklós kormányzó és az uralkodó osztályok angolbarát körei is a háborúból való kilépés lehetőségeit latolgatták. Igen ám, csakhogy az államfő és környezete elképzelése-hogy tudniillik angol-amerikai segítséggel szabadítsák fel a náci megszállás alól, megelőzendő a szovjetek megérkezését-semmilyen szempontból nem volt realizálható, legfeljebb Horthyék szemellenzős antibolsevista látókörének felelt meg.Arról nem is beszélve, hogy a kormányzót nemcsakhogy fehérterrorista különítményesek segítették hatalomra, hanem alapvetően az ő és munkatársai-Teleki Pál, Bethlen István grófok, Gömbös Gyula stb.-is azt a politikát támogatták, amely a trianoni határok revízióját támogatta magyarán Hitlert és Mussolinit elég hosszú ideig, így Horthy személye a retrográd antikommunista nyugati hatalmak megérkezése esetén is nemkívánatos lett volna minden bizonnyal.Ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy 1944-45-ben Franciaországban és Olaszországban is erőteljes balratolódás játszódott le a belpolitikai életben. A vesztes Németország nyugati felében éppúgy nem a fasiszták vagy a II. Vilmos császár korszakát visszasíró régivágású militáns konzervatív erők kerültek hatalomra, ahogyan Itáliában sem a királyi rezsim garnitúrája vezette tovább az országot.

  Másodszor:valamennyi országban a fasiszták és a velük kollaborálók elleni harcban a vörösök, a partizánok és a velük szimpatizáló szervezett munkások és kisemberek jártak az élen,nemcsak hazánkban, hanem az egész világon,papok csupán kisebb mértékben szegültek szembe a német megszállókkal,nem kismértékben antikommunista retrográd beállítottságuk miatt.Az országok életének fellendítésében, a helyreállítási munkálatokban is elsősorban a vörös vezetés alatt álló szervezett munkások vállaltak oroszlánrészt a különféle földosztó bizottságok, direktóriumok, munkástanácsok stb. révén, amelyek az alulról szerveződő szocialista alapú civil társadalom csíráit alkották.Ennélfogva minden joguk megvolt ahhoz, hogy az őket és a szegénysorban élő földműveseket képviselő szervezetek, majd pártok gyakorolhassanak egyeduralmat a magyarhon életében. Emellett az sem egy elhanyagolható szempont, hogy az ország legalább minimális polgári demokratikus átalakítását is gátló feudális maradványok felszámolása-az egészségtelen birtokrendszerre, a dzsentroid beállítottságú helyi kiskirályok hatalmára vagy a félfasiszta katonai szervezetekre gondoljunk-is a ma már agyonszidott kommunista-balos szociáldemokrata-népi írók alkotta koalíció nevéhez fűződik.Ugyanígy partizánok fogták el Mussolinit, illetve zavarták el az olasz királyi dinasztiát is és számoltak le a szélsőjobboldali elemekkel Franciaországban is, csakhogy nyugati példákat említsünk.Az már más kérdés, hogy se a hazai, se pedig a globalizálódó-amerikanizált nyugati közélet nagyobbik része nem igazán tett pozitív gesztust a vörös eszmék hívei felé-leszámítva talán azt, hogy az angol királyi akadémia Marxot úttörő jelentőséggel bíró teoretikusnak ismerte el a közelmúltban.

  Harmadszor:mai rendszerváltó neoliberális és keresztény-nemzeti kereszteslovagjaink se Horthyékra, se pedig Winston Churchillre nem igazán hivatkozhatnak.Utóbbi államférfi ugyanis egyes források szerint a lefegyverzett nácik bevetését latolgatta a népi demokratikus terjeszkedés megállítására.Abban az időben a brit miniszterelnök, akit a munkáspárti Attlee váltott fel, nem volt már annyira mindenható tényező, mint a németek elleni harc idején-tegyük hozzá:még a második világháború idején sem.Másfelől Churchill antikommunista nézetei mellett is annak a szerveződő antifasiszta koalíciónak volt a tagja a kommunistabarátnak szintén nem nevezhető Charles De Gaulle-lal egyetemben, amely nemcsak támogatta a sztálini Szovjetunót, hanem azt is jóváhagyta, hogy kisebb mértékben nyugati szövetségesek jelenlétében, felügyelje térségünk demokratikus átalakulását.Magyarán hozzájárultak ahhoz, hogy hazánkban(is) a Szovjetunió szabad kezet kapjon. Miként a szövetségesek is irányítóan szóltak bele adott országaik életébe:1944-47 között a franciáknál és az olaszoknál dobogós helyen szerepeltek a kommunisták, akik kormánypozícióba kerültek,ám 1947 májusára mindkét országban kiszorították őket a szóbanforgó államok vezetéséből.Mindezek már önmagukban is megcáfolják a például Horthyék mellett kardoskodókat:a volt kormányzó barátai ugyanis azt gondolták, hogy szovjetellenes éllel köthetnek szövetséget a koalíció nagyhatalmaival.

  Mindenesetre a felszabadulás eddig nem látott mértékű és jelentőségű alkalmat teremtett az évszázadokon keresztül lenézett és több oldalról is kizsákmányolt egyszerű emberek számára.Megteremtették negyven év alatt a szocialista nagyipar alapjait, amely nemcsak a népi demokratikus tábor ipari teljesítményeit hatványozta meg, hanem a szerveződő termelőszövetkezetekkel egyetemben egész térségek, országrészek kultúrális és mindennapi életét, infrastruktúráját is működtették. Nyugaton és világszerte az izmosodó agrárszektor mellett a kisfilmek, illetve a mesefilmek és egyéb hungarikumok váltak ismertté:Japánban például az utóbbi időben a szocreál korszak Magyarországának meséi és könyvei váltak egyre népszerűbbé.Mindezek tengelyén arra is mód nyílott, hogy létrejöjjön vagy egy civil szféra a nemzetiségek kultúrális szervezetei vagy a népfrontos klubok, egyesületek révén, vagy pedig hogy kialakuljon egy egészséges, modern értelemben vett, könnyen regenerálódó középosztály, amely lépcsőt jelenthetett volna a dolgozók tehetséges gyermekei számára egészen a csúcsig, azaz:alapot biztosíthatott volna a tudás-és tehetségalapú társadalmi mobilitás számára.Ez a folyamat azonban a rendszerváltás idején és annak révén megszakadt, majd visszájára fordult. Napjainkban Magyarország átesett a ló túlsó oldalára, azaz a sereghajtók között kullog szinte minden értelemben:az eddigi legvidámabb barakk, amely rugalmasan tudott a Szovjetunió elvárásaihoz alkalmazkodni, ma már szélsőséges módon az Egyesült Államok igényeit szolgálja ki, akár a divatot és a világ változásai iránti szemléletmódot, akár a diplomáciát vesszük alapul:hazánk vezető rétegei amerikaibbak akarnak lenni Amerikánál, liberálisabbak a legliberálisabbaknál,demokratábbak a legdemokratábbaknak csúfoltaknál is. Az már más kérdés, hogy ki mit nevez demokráciának ma. Ám nálunk nem igazán ildomos ilyesmin gondolkodni. Még akkor sem, ha a nagy rendszerváltás óta emberek milliói létbizonytalanságban és szegénységben, néhány ezren pedig kihívó jómódban élnek. Hazánk haladó gondolkodói és teoretikusai na meg az egyszerű emberek milliói mindent kezdhetnek előlről. Április 4.-e ma is aktuális.

B.Deák András