SZTRÁJK KÜLFÖLDÖN IS

    Bekeményítettek a német és a francia dolgozók is: a napokban mindkét nyugat-európai országban beszüntették a munkát a vasutasok. A nagy forradalom szülőhazájában a metróvezetők is csatlakoztak a sztrájkhoz,így gyakorlatilag megállt az élet a francia fővárosban,ahol a demonstráció határozatlan ideig tart. Németországban pedig a személy-illetve teherszállítást egyaránt megbénítja a  sztrájk.

    Ami a két nyugati országot összeköti,az a jobboldali kabinet,illetve annak antiszociális, a korábbi jóléti államot leépítő politikája. Némethonban a vasutasok béremelést követelve vonultak utcára,Franciaországban pedig Nicolas Sarkozy államfő nyugdíjreformja váltotta ki a tiltakozást. Közös továbbá bennük az,hogy mindkét államban erős a szakszervezetek bázisa úgy a munkások,mint a politizáló közvélemény körében.Franciaországban a legutóbbi években nemegyszer volt példa országbénító akciókra. Ráadásul 2005 óta a muzulmán bevándorlók elleni fellépés is súlyos zavargásokhoz vezetett,amelyet Sarkozyék csak nagy nehézségek árán voltak képesek lecsillapítani. Ez azt az illúziót is  lerombolta,mely szerint a modern,demokratikus Nyugaton hatékonyan tudják kezelni a társadalmi konfliktusokat. Nem így van. Hollandiában az ottani muzulmán bevándorlók szintén hatósági intézkedés miatt felháborodva ugyanúgy autókat gyújtottak fel,mint franciahoni sorstársaik. Németországban minden évben-ha máskor nem,május elsején- rendszeresek az anarchisták, kommunisták és egyéb szocialisztikus színezetű irányzatok összecsapása neonácikkal vagy az ellenük kivezényelt rendfenntartókkal. De más tanulságai is vannak a vasuti munkások leállásának: egyfelől az, hogy roppant erős más ágazati dolgozók és a közvélemény szolidaritása,ami komoly ellenerő a nemzeti jobboldal ellenében. Másrészről az a tény, hogy két országban is komoly munkabeszüntetésnek lehetünk tanúi,elsöpri azon neoliberális és nemzeti radikális titánok okoskodását, amely a baloldal és a munkásmozgalom, valamint Marx és Lenin téziseinek tagadásán alapul és vele szemben a korlátlan és mindenható piac, a versenyszellem áldásos hatását szajkózza.

    Ugyanakkor a két eset Magyarország számára sem mellékes. Hazánkban a vasutasok éppúgy sztrájkra készülnek,mint francia és német testvéreik,és nem éppen véletlenül,nálunk sincsenek egyedül:a pedagógusok mellett a volánbuszos vezetők,majd később energiaipari dolgozók is bejelentették csatlakozási szándékukat a demonstrációhoz ,sőt, az egyik jobboldali mentalitású földművesszervezet is szolidaritást vállalt a MÁV dolgozóival. Ez szintén nem véletlen. Különösen a második Gyurcsány-kabinet megszorító intézkedései óta széleskörű aktív vagy passzív elégedetlenség alakult ki a gyűlölt neoliberális-álszocialista koalícióval szemben. Ezt jól mutatják az azóta megszaporodott civil megmozdulások: tavaly szeptemberben nemcsak a diákok és a nagycsaládosok,hanem például a motorosok is utcára vonultak,emellett pedig számtalan esetben tudósítottak a hírműsorok iskola-vagy kórházbezárások ellen tüntető társadalmi akciókról. Mindezt kiegészítik a gazdatüntetések, a félpályás útlezárások, amelyek a kamionforgalom vagy egy újonnan épülő hulladékégetők vagy egyéb környezetszennyező technológiák bevezetése ellen irányulnak. Úgy tűnik azonban,hogy ezen megmozdulások sem igazán bírták a kabinetet jobb belátásra. Legalábbis mindezidáig. Ez azonban csak tovább ront a helyzeten: a sztrájkok tovább folytatódnak,és tovább is gyűrűznek más szakmai ágazatokra,arról nem is beszélve,hogy a vasutasok olyan nemzetközi bázist is bírnak maguk mögött,amely a globális neoliberalizmus kardcsördtetése mellett sem lebecsülendő dolog. Annak pedig beláthatatlan következménye lehet,ha az egész Uniót lebénítja a minden államát és számos ottani ágazatot érintő munkabeszüntetés. Ez nem is annyira irreális lehetőség:elég csak lemérni a magyarországi lakosság hangulatát.Rengeteg egyszerű ember érzi kilátástalannak saját élethelyzetét. Számos fiatal egész életére eladósodik a csábító ajánlatokkal kecsegtető lakáskölcsönök miatt. Sokan érzik úgy,hogy lassan már a puszta megélhetés is hatalmas nehézséget jelent,illetve azt,hogy a rendszerváltó kormányok az utolsó energiát is kifacsarják az emberekből. Így egyre többen lesznek olyanok,akik még a törvényes keretek betartása mellett is úgy vélik,hogy nincs veszítenivalójuk. Mindezen tényezőket még a vadkapitalista üzleti-politikai reakciós köröknek is ildomos lenne figyelembevenniük,ha másért nem,akkor amiatt,mivel egy idő után egész egyszerűen nem lesz mit legombolniuk az adózókról vagy a bérből és fizetésből élőkről. És ne feledjük azt sem,hogy két államban is képesek országbénító akciókat szervezni a munkások,akiket többen is támogatnak szolidaritásukról.

B.Deák András