ÁLMUNKÁSBARÁT MEGOLDÁSOK

    Súlyos válságban van a magyar társadalom és a közélet: a kisemberek vagy egyre inkább elfordulnak a politikától, vagy pedig rosszabbik esetben világmegváltó szélsőséges ideológiai irányzatok áldozataivá válnak.Ennek oka elsősorban a hazai munkásmozgalom belső megosztottsága:rendszerváltó honatyáink előszeretettel használják fel választások alkalmával (is)az egyszerű emberek Kádár-rendszer iránti nosztalgiáját, megbénítva ezzel az igazi, rendszerkritikus és nem csupán egy adott kormányt bíráló baloldal cselekvőképességét, szervezett és fegyelmezett fellépését.

  Ennek gyökerei talán egészen a Horn-kormány 1994-es hatalomrakerüléséig nyúlnak vissza, amikor is az első MSZP-SZDSZ koalíciót támogató választók közül sokan elhitték, hogy az új szocialista párt visszaállít valamit a szocializmus korszakából.Tegyük hozzá:demokrata fórumos fanatikusok közül is sokan a régi világ visszatérésétől rettegtek, mint bebizonyosodott, minden ok nélkül.A Fidesz 1998-as hatalomrakerülését szintén az előző rendszer utáni nosztalgia biztosította:a gyűlölt tandíj eltörlésének ígérete már önmagában is az esélyegyenlőség egyfajta illúzióját vázolta fel a feltörekvő, helyüket kereső, ám szegénysorban élő fiatalok számára.Mindenesetre ezek alapján kialakult egy olyan versengő pártrendszer Magyarországon, ahol az egymást váltó kabinetek tudnak egymásra mutogatni és a választók kegyeiért egymást túllicitálni, eszközül felhasználva a baloldali értékeket és általában a kisemberek életének nehézségeit.Emellett sikerrel hitetik el a választókkal, hogy az előző negyven évet túl kell lépni valamilyen módon:vagy modern, európai viszonyokhoz igazodni tudó baloldalt kívánnak létesíteni-tegyük hozzá, nem túl sok sikerrel-vagy ugyanazon korszakot megjelölni minden bajok legfőbb okozójának.Ebben a helyzetben csupán hab a tortán, hogy a magyarországi munkásmozgalom vezetésére hivatott Munkáspártban is megjelent ugyanaz a törésvonal,mint amilyen napjainkban az MSZP és a Fidesz között húzódik.

 Még a rendszerváltás kapujában 1989 októberében az a Magyar Szocialista Párt jött létre, amely fából vaskarika módjára a rendszerváltás viszonyi között akart baloldaliaskodni:szociálisan érzékeny, ám a piaci viszonyokat elfogadó, a proletárdiktatúrát mint célkitűzést elutasító, magát szociáldemokratának definiáló szervezetnek jelölte meg magát a régi-új párt.Érthető módon a későbbiekben sikerrel vette át az angol miniszterelnök modelljét, a blairizmust, amely a dolgozóknak csupán nagy kegyesen igazságosabb szociális elosztási politikát, valamint új munkalehetőségeket ígért, ám ezek jogait és törekvéseit nemcsakhogy nem támogatta(kivétel ez alól részben Medgyessy Péter, aki nemcsak radikálisabb béremelést hajtott végre, hanem helyre is állította a háromoldalú érdekegyeztetési szisztémát), hanem a munkaválalók ellen irányulva, a vadkapitalista multinacionális tőke betelepülését is nagymértékben szorgalmazta.Itt az álbaloldaliság annyit jelent, hogy a szakértelemre, a helyes gazdaságpolitikára alapozva teremteni szociális államot, ami azonban amiatt képtelenség, mivel egyfelől a svéd jóléti modell is visszájára fordult és a munkavállalók szociális és kollektív jogainak megnyírbálását eredményezte(neoliberális ellentámadás), másrészről pedig a több mint 3 milliós pórnéppel érthető módon nem igazán lehet megértetni, hogy várjnak még bizonytalan ideig türelemmel, míg helyreáll a gazdasági egyensúly a megszorító politikának köszönhetően.Ráadásul az egyszerű ember szemében teljes joggal lehet parvenü az olyan vezetés, amelynek tagjai hatalmas vagyonok tulajdonosai.Nem beszélve arról, hogy a nemzetközi cégek mintegy négyötödében tilos érdekképviseleti tevékenységet folytatni, ahol pedig ez nincs tiltva, ott is csupán szerződések megkötésére vagy kisebb bérharcra korlátozzák a szakszervezetek vagy üzemi tanácsok, munkástanácsok mozgásterét.

  Ám a másik oldalon a legnagyobb ellenzéki párt által felkínált alternatíva sem jelent megoldást.A Fidesz frontemberei szintén építettek és építnek ma is a Kádár-rendszer iránti nosztalgiára,a különbség azonban az, hogy míg a szocialisták a szakértelmesdire iparkodnak hivatkozni, addig Orbán frontemberei a népakaratra apellálva politizálnak.A jobboldali populizmus csírái már az ezredforduló környékén megjelentek.A hőn áhított hatalom érdekében a polgári koalíció szinte a társadalom valamennyi rétegét meg kívánta célozni, megteremtve ezzel egyfajta jobboldali népfrontpolitika alapjait.Az álmunkásbarát próféta frontemberei már kormányzati idejük vége felé tömeggyűléseket szerveztek, így szimbolizálva a magyar nemzet és a nép nemlétező egységét.Később pedig pártokfeletti álérdekvédelmi maketteket állítottak fel,mint amilyenek a polgári körök, a faluparlament, a gazdakörök vagy a munkástagozat,demonstrálva ezzel, hogy ők úgymond felvállalják a szegényebb néprétegek érdekeit is.Ez a fehér népfront építhetett és építhet ma is a tradícionális gondolkodásmódra, a szentistváni magyar állameszmére, a történelmi egyházak szerepére, a magyarság tragédiájára-amelyet előszeretettel festenek fel fideszes próféták minden nyáron Tusnádfürdőn-de építhet a 3. 60-as kenyérárra,az elmúlt negyven év iránti nosztalgiára, a fiatalok kilátástalan jövőképére,illetve a Gyurcsány-csomag megszorításai kapcsán a kisemberek, nagycsaládosok kiszolgáltatottságára is.Az antikommunista légkörben sikerrel hitetik el sokakkal, hogy nemcsak a magyarság, hanem a dolgozó nép, az egyházak, a hit és a kisemberek egységét is ők képviselik.Ez a különös egység már a kormányzat utolsó éveiben is kialakult és egy torz antidemokratikus jobboldali tömegmozgalom kialakulását eredményezte.Ennek megnyilvánulásai a 2002. júliusi hídfoglaló szélsőjobboldali akció során megmutatkoztak:emiatt téves az a tétel, amely a 2006 szeptemberi televiziós székház ostromáért, majd az azt követő rendszeressé váló zavargások kirobbanásáért kizárólag a Gyurcsány-kabinet antiszociális politikáját teszi felelőssé.Az azonban tény,hogy a legnagyobb ellenzéki párt és tömegbázisa részben a felsorolt körülményekre, részben a népakaratra hivatkozva nyilvánít hazaárulónak mindenkit, akik nem értenek egyet a Fidesz álmunkásbarát demagógiájával. 

  Ebben a helyzetben a munkásmozgalom felelőssége is óriási.A két nagy párt hatalmi harcai nyomán megosztódott maga a hagyományos baloldal is:számos korábbi aktivista vagy szakszervezet elsősorban a szocialisták politikájától vár megoldást az általa képviselt foglalkozási ágazat dolgozói számára.Amire lehet alapozni, az a meglévő bértárgyalási keretek, a megfelelő elosztási koncepció, a háromoldalú érdekegyeztetési fórum, természetesen szigorúan a rendszerváltás keretein belül.Ennek lehet az az előnye, hogy egyes szekciókban fellendülés, életszínvonalbeli javulás várható, ám ez másrészt a munkások szolidaritását bénítja, megosztja a dolgozókat is és tehetetlenné teszi a munkaválalókat erős szakszervezeti fellépés vagy a skandináv vagy francia modellre emlékeztető erős fegyelmezett munkáshatalom hiányában.Vannak azonban olyanok, akik később az álmunkásbarát Fidesz holdudvarában kötöttek ki.Ennek egyik alapja, hogy a legnagyobb ellenzéki párt kormányellenes pozícióban támadhatja a kormányt az általános szegénységért, az antiszociális politikáért, a kirívó jövedelmi különbségekért, a kórházak vagy iskolák bezárása ellen tiltakozva.Emellett pedig a népszavazás ütőkártyáját is fel tudta használni a jelenlegi kabinet ellenében.Ezen álmunkásbarát lépések sokakat megtévesztenek:néhányan arra is hivatkoznak, hogy nem pártokat, hanem célkitűzéseket kell támogatni, holott ma civil szervezetek és aktuálpolitikától mentes közélet hiányában célkitűzések mellé állni egyenlő a pártok mellé állással.A vörös mozgalmak feladata ebben a helyzetben kettős.Részben tudatni kell és felvázolni megfelelő érvekkel, hogy valójában mindegyik párt tőkés érdekeket megtestesítő szervezet, különféle módon értelmezett álmunkásbarát retorikával, amely retorikát azonban csupán hatalmi érdekekért hangoztat.Nem szabad egyik kormánynak sem bedőlni, az pedig egy munkásmozgalmár számára egyértelmű, hogy a kormánykritika önmagában nem egyenlő a rendszerkritikával.Másrészt arra is kell törekedni, hogy ha nagy nehézségek árán is, de létrejöjjön egy szakszervezetekből, civil és társadalmi szervezetekből álló, a kisemberek érdekeit minél hatékonyabban érvényesítő, aktuálpolitikai sárdobálásoktól mentes dolgozói társadalom, amely a mindenkori tőkés kormányok hatékony ellensúlyát jelentheti.

B.Deák András.